Milyen láncreakció vezet az én (nem!) narancsbőrös fenekemhez, a kommunikációs stílusoktól?

saját festmény

Rá kellett jönnöm, hogy a blogfelületemen még mindig vannak rések. Szerencsére, különben mi a búbánatos francról is írnék? Mármint pszichológia témában legalábbis. Az életem, az persze zajlik, egy-egy szeletéről jön is majd egy kis összefoglaló, de ez most nem az a poszt.

A hiány, amit felfedezni véltem, az ezúttal nem más, mint a kommunikációs stílusok témaköre. És azt gondolom, hogy nem árt erről is írnom, hiszen mind a való, mind az online életben különböző közösségek tagjai vagyunk mindannyian. Ezekben a közösségekben, illetve a kapcsolatainkban óhatatlanul merülnek fel olyan (vita- és megosztó) témák, amiken a közösség tagjai, vagy a párok összekapnak. Ezeket a helyzeteket pedig nem mindig sikerül helyesen kezelnünk. Ennek vannak fokozatai, illetve megesik, hogy két, esetleg több táborra oszlik a társaság, illetve olyan is van, hogy mindenki egységesen, egy embert kezd el támadni.

Természetesen nem akarom itt valamennyi verziót leírni, meg végigvezetni, mert akkor egy soha véget nem érő regény fogalmazásába foghatnék bele. Lényeg a lényeg, az ilyen esetekben képet kapunk a mások, illetve (jobb esetben) a saját kommunikációs stílusunkról is. Én legalábbis időről időre igyekszem “felülvizsgálni” önmagam. Noha nem a tökéletességre törekszem – nem vagyok robot, csak egy ember -, de azért nyilván érdekel, hogy időszakosan miként alakul a személyiségem, és vajon miért; mit szeretek benne, vagy miről látom azt, hogy jó irányba tartok, és mely dolgok kapcsán gondolom, hogy ez bizony nem tetszik nekem, nem szeretem magamban.

Egyértelmű az is, hogy senki sem csak úgy létezik bele a nagy semmibe, egy szál magában, hanem folyamatos kölcsönhatásban állunk egymással. Egymás személyiségét – de leginkább a viselkedését – is formáljuk, alakítjuk. Van igazság tehát a következő mondásban: “A személyiségem én magam vagyok, a viselkedésem pedig tőled függ.”

Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy bátran hárítsuk csak a felelősséget teljes mértékben a másikra, minden esetben, hisz (általában) nem passzív résztvevői vagyunk az egyes szituációknak, de éppen ezért, ezen a ponton tudni kell azt is, hogy amikor valakinek a személyiségét próbáljuk körülírni, akkor bizony a rá jellemző viselkedésmintákat összegezzük. Ha belegondolunk ebbe, ha nem. Ezért nem mindegy tehát, hogy kikkel vesszük körbe magunkat, hisz az a mondás is igaz, hogy idővel mindenki azt mondja, amit gondol, azt teszi, amit mond, és azzá válik, amit cselekszik.

Nem véletlen a “nárci témában” sem a “no contact” c. szabály.

Szóval, kommunikációs stílusok: alapvetően 3 csoportot szokás felsorolni, így beszélünk, a passzív, az agresszív és az asszertív kommunikációs stílusokról. De mielőtt bármibe belevágnék, elmondanám – és ez csak a saját véleményem, szóval nem kell készpénznek venni -, hogy ha valakiről azt tapasztaljuk, hogy képes minden szituációban megfelelni az asszertivitás szabályainak és ezen kereteken belül maradni, ami a megnyilvánulásait illeti (egyszerűbben szólva, egy hidegvérű “állat”, akit képtelenség kihozni a béketűréséből), akkor bátran kezdjünk gyanakodni, hogy egy rendkívül dörzsölt – és un. jól funkcionáló – szociopatával van dolgunk (akinek az amygdalája szociopata mivoltának megfelelően működik… azaz nem működik, de ebbe most nem megyek bele, hisz nem lexikont írok…). Szerencsére ilyennel ritkán találkozunk.

Az igazság az, hogy a fent felsorolt három kommunikációs stílusról és azok jellemzőiről se kívánok én most itt hosszasan írogatni, már csak azért sem, mert létezik róla számtalan remek írás, ezek közül kettőt meg is mutatok nektek az alábbi linkek alatt:

hanem sokkal inkább egy konkrét példát hoznék fel, hogy szemléltessem miként használja a passzív-agresszív kommunikációs stílust egy manipulátor, és hogy ez mennyire kellemetlen tud lenni a fogadó fél számára, illetve milyen láncreakciót indít el.

A napokban összefutottam egy régi, kedves, ismerősömmel és persze következett a helló, szia, mi van veled, csak úgy gyorsban. Ennek keretében elmondta, hogy szakított a barátnőjével, de az most (ismét) próbálja szépítgetni, meg helyrehozni a dolgokat, ő meg nem tudja, hogy mitévő legyen, mert úgy érzi, hogy mindig ugyanazt a kört futják le, és a végén ő totál sarokba szorítva érzi magát.

Legutóbb azzal telt be az ismerősömnél a pohár, hogy a lány nem volt képes beletörődni, hogy a srác (nevezzük Leventének) nem hajlandó kihagyni az edzését egy mozi miatt. Egyébként meg mindig ugyan azokon a napokon edz, és ráadásul épp versenyre is készül. Szóval a lány (legyen Linda) tudhatná ezt, ennek ellenére mégis kiverte a balhét, hogy de a Katiék lefoglalták a helyet és megy a Pisti, meg a Zoli, meg a Rozika is bla bla bla és, hogy ennyit nem képes megtenni érte, és hogy a többiek előtt is milyen ciki, hogy azt látják, hogy őt szarba se nézi etc.

Most meg már persze be van tojva a lány és azzal próbál apellálni, hogy jó, tudja, hogy nem egészen volt igaza, és nem is az, ő megérti Leventét, de a többiek mit gondolnak, és mindig mondogatják is neki, hogy Levente csak az edzésbe szerelmes, meg hogy ez a rögeszméje, és biztos a férfiasságának a hiányosságait próbálja kompenzálni ezzel a sok edzéssel. Holott, ez tényleg nem igaz, Levi nagyon is törődik Lindával, de tény, hogy az edzés meg a verseny is fontos a számára.

Természetesen, ezen a ponton el lehet gondolkodni a szeretetnyelvek témakörén is, illetve azon, hogy ha történetesen a szerelmünk szeretetnyelve nem azonos a miénkkel, akkor képesek vagyunk-e ezt hosszú távon elfogadni, megbeszélni, és valamilyen módon összehangolni a kettőnk – két különböző – szeretetnyelvét, vagy esetleg úgy döntünk, hogy ez nem fog menni, és bármennyire is fájó, de jobb lesz úgy, ha “gúdbájt” mondunk egymásnak. Viszont, a legrosszabb amit tehetünk, az az, amit Linda művel. Nem sorolnék most itt szakszavakat erre, szerintem aki képben van, annak nem kell, aki meg nem, az böngészheti a blogom, vagy az egyéb, vonatkozó szakirodalmakat.

Mivel, akkor mindkettőnk dolga sietős volt, Levivel megbeszéltük, hogy ezt a diskurzust még folytatjuk. Tegnap sort is kerítettünk erre – nem kevés (jó, azért nem is annyira vészesen sok :)) bor társaságában – és jól átbeszéltük a dolgokat. Beszélgetésünk során – hogy érdemi segítségére legyek szegény srácnak -, számtalan olyan példát hoztam fel, amiket az elmúlt években olvastam, tapasztaltam, vagy amiket meséltek nekem a blognak köszönhetően. Leventének nem győzött leesni az álla, és egyik aha élményből zuhant a másikba, hogy ezek a sztorik mennyire, mind egy sablonra működnek. Épp csak a szereplők, meg az egyes – a tanulság szempontjából – mellékesnek mondható részletek mások.

A beszélgetés végeztével feltántorogtam az ágyamhoz (a takaróm sikerült félig kirángatnom a huzatból, és mivel egy kicsit szédelegtem, visszagyömiszkélni már nem tudtam bele…), és egy köteg aquarell papír társaságában álomba szenderültem. 

Reggel meg arra ébredtem, hogy a tetőablakon tűz be a nap és leégeti a bőrt a fenekemről. Tényleg, nem néztem még meg, de remélem, hogy a – természetesen nem létező – narancsbőrt is kivasalta rajta, mint a Berki Krisztián heréit a plasztikai sebész. Ha már ordenáré fejfájással ébredtem, ennyit minimum megérdemelnék cserébe…

Na de szerencsére használt az Algoflex Forte, és a beszélgetés summázásaként elkövettem ezt a szösszenetet (nevezhetjük életbölcsességnek is) a Facebookon:

Nem “szentimentális barom” módjára, hanem totál gyakorlatias értelemben mondom, hogy ha nem tanulod meg meglátni a szépet mindenben és mindenkiben – a színekben, a fényben, a mozdulatban, a részletekben, a néha teljesen szabálytalanul kivágott képkockákban, egy mosolyban, a szavakban, dallamban és ritmusban, egy fura látószögben, egy hangszínben, a “szép szívekben”, a formákban -, és nem tanulod meg észrevenni, e mellett elfogadni azt, hogy vannak dolgok és emberek, amikben és akikben semmi szép nincs, akkor soha nem leszel boldog.

Aztán még napoztam és bicajoztam is, tehát jelentem, sikerült gátat szabnom a negatív láncreakciónak. Remélem, hogy Levi is megtalálja a számára megfelelő megoldást.